KISS NOÉMI: Író, kritikus. Rongyos ékszerdoboz címmel könyvet írt Kelet-Európáról. Ikeranya című novelláskötete a ta vasszal várható a Magvető Kiadónál.

Kampánycsendre vágyom, mint beérett magyar anya. A maradék egy százalék erőmet zenével és boldogságban szeretném eltölteni, mosolygó, kíváncsi gyerekek között, azt sem bánom, ha alszanak, és békén hagynak, de imádok például mesét olvasni a párnán két gyerekfej közt.

Csakhogy ömlik ránk a negatív kampány. Már a postaládánkba is beköltözött. Bejött a lakásba, és a szelektív papírszemetesünk is dugig van vele.

Vasárnap este frissen mosott zoknikat párosítok, marad három páratlan, parlagon hevernek, visszadobom őket bosszúból a szennyesbe. A zoknira vagyok mérges, nem a világra. Pedig lehetne bábozni velük, foltozni, dobálózni, vizet önteni beléjük, úgy lóbálni, mintha hógolyók volnának. Ó, imádott zokni, himnuszt írunk hozzád! Mintha téglákat vennének le a vállamról. Lefekszenek a gyerekek, huh, későre jár. Odakint hideg, ropogós tél, aztán egyszer csak hallom, ahogy csöpögni kezd a hólé a párkányra, közeledik a tavasz. Vagy csak képzelem. Meleg front vonult át a város felett. Jöhet az éjszakai vasalás. Nem, nem akarom, kidobom a vasalódeszkát is az erkélyen, kigurítom a mosógépet, leöntöm a lépcsőn, összenyomom a tűzhelyet, ráugrok a kádra, az edényeket kirámolom a szekrényből, morzsát szórok beléjük, és a csőrös, pityergő madaraknak adom. Igenis pihenni fogok. Percek telnek el anyanyöszörgéssel és borogatással. Bebújok egy meleg bögre teába, és onnan figyelek. Jókedvvel szánok minden vasárnapi anyát, aki a poklok poklát járja, mert még éjfélkor is szöszöl ingyenes házimunkáján.

Nézem a plafont rogyott fotelból. A tévében reklám, a reklámban beteg gyerekarcok, egy százalékért sírnak. Egyszer csak megcsörren a fejemben a vekker. Felpattanok. Adóbevallás! Ha már unatkoztam, pihenésképpen jöhet a kiszámolósdi. Mégsem. A számlarakosgatást áttolom a jövő hétre, inkább kezdjük az egy százalékkal. Adni izgi és nagy megkönnyebbülés.

Február: sűrű a kampány. Dől a panaszáradat. Reggel kunyerálókra kelünk, mikor bekapcsolom a rádiót, és isszuk a kakaót. A pirítósnál újabb alapítványok jelentkeznek be. Még betegebbek, még szegényebbek, még több pénz kell nekik, hogy túléljenek. Műszerek, életmentés, halottak, sírkő kell nekik. Egyházak sírnak, bárányfelhőket rajzolnak, és steril idillt. Hajléktalanok, árva csecsemők következnek. Aztán bújtatott reklám az aranyos segítőkről, akik állatokat mentenek, szép kezük van, de ráncos arcuk, mosolyt erőltetnek, pórázon lóg kezükben egy nyúl. Ketrec, sovány, tépett kutyák, szőrtelen, meztelen valóság. Füvet, hegyet, erdőt kéne ültetni. Macskát, sánta lovat, őzeket, vaddisznót gyógyítani. A lény a képen koszos és éhes. Hatásvadász mondatok. Az állatoknál nagyot nyelek, a gyereket meg egyszerűen nem értem. Inkább elfordulok, de legszívesebben a szüleire kiabálnék. Odateszik a beteg baba arcát a metróba. Őt megkérdezte valaki? Vajon mennyi pénzt hoz a nyomorúság?

Ebéd után is figyelek. Megyünk a buszhoz a délutáni ficánkatornára Tünde nénihez, a vonatállomáson óriásplakátról néz lila felhős szemével a leukémiás fiú, pár méterrel odébb egy kopasz kislányból csövek lógnak, infúzión él. Gyógyíthatatlan, rád vár. Szégyelljem magam! A gyerekház szórólapja, egy könnycsepp van ráfestve, anyuka hüppög, koraszülött ebihalcsecsemője akváriumban fekszik. Ezt aligha lehet kibírni. Én vagyok az az anya.

Kimozogjuk magunkat. A torna segít levegőt venni. Piros a gyerekek arca, nevetnek, keresik a rókát az öltözőben, de elszaladt.

Hazaérünk. Kiveszem a szórólapot a postaládából, két ujjal dobom a kukába. Tapsolok, és felfutunk a másodikra. Elhatározom, hogy ma este csak jó mese lesz. Piroska és a farkas, Jancsi és Juliska, erőszak- és szánalommanó: mind kipenderítjük őket a lakásból. A lelkiismeret-furdalást már az előszobában felakasztjuk egy kampóra. Huh. Böngésszünk reklám nélküli tesz-vesz várost. Nem leszek jó állampolgár, dologtalan anya akarok lenni. Fizetetlen háztartásbeli, adóbevallás nélküli.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

02. 15.

FÁY MIKLÓS Zenekritikus, színház-, filmés ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

02. 22.

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND Radócon (Radauti), az egykorvolt Monarchia legszélén született író, lapunk munkatársa. Semmi kis életek című regénye 2011-ben jelent meg a Libri Kiadónál.

03. 01.

LÁNGH JÚLIA Négy országban tízféle foglalkozás után írt néhány könyvet, az utolsó: Párizs fű alatt, Magvető, 2009.