Legújabb könyve, a Fekete-fehér akár úttörő is lehet a művészetkritikában. Kép és szöveg, fotó és ember kapcsolatát vizsgálja. Mi is erről beszélgettünk vele.

narancs.hu: Te köztudottan a szépirodalomhoz kötődsz, elbeszéléseket, kritikákat írsz (utóbbit olykor a Narancsba is). Miért kezdett el érdekelni a fotográfia, s annak kapcsolata az irodalommal?

Kiss Noémi: Igazából ez az egész fotókönyvdolog nem Magyarországon fogott meg, mert itt sajnos keveset adtak ki, igaz, most már egyre többet és egyre szebbeket lehet kézbe venni. Németországban az egyetemen – még Konstanzban, tíz évvel ezelőtt – volt egy szeminárium, ahol foglalkoztunk fotográfiával, írókkal és antropológusokkal, akik fényképekkel beszélnek el történeteket. Georg Imdahlt, Max Imdahl művészettörténész fiát is ott ismertem meg, ő tartott féléveket, amikor elmentünk múzeumokba, megnéztünk fotós dolgokat. Érdekelt, miben különbözik egy privát fotós történet egy írói vagy önéletírói munkától. Aztán két szálon futott a dolog, mert pont akkoriban jelent meg Nádas Péter két jelentős könyve, a Valamennyi fény, illetve később a Saját halál, sőt egyik könyv sem Magyarországon jelent meg először, hanem Németországban. Felkérésre elkezdtem írni ezekről a könyvekről.

narancs.hu: A legtöbb tanulmányban említed Nádas vonatkozó könyveit. Miért tartod ennyire fontosnak ezt a két művet?

Fotó: Németh Dániel

KN: Irodalmilag a Saját halál érdekesebb, mert a Valamennyi fény egy önéletrajzi rekonstrukció, Nádas fotós munkáit és a családi archívumából kiszemezgetett fotókat gyűjti össze. Viszont a Saját halálban borzasztó érdekes, hogy milyen metaforikus viszonyban van a fotográfia a szöveggel. Tehát nem illusztratív – a képekkel az író nem illusztrálja a halált, hanem keres hozzá egy másik elbeszélési módot, a fotográfiát: háromszázhatvanötször lefényképezte a saját kertjében lévő vadkörtefát. Ezt nagyon szépnek és eredetinek találtam, ahogy a fotó illeszkedik a szöveghez. Dramatikus, megrázó. Egy új nyelvet talál a konvencionális irodalmi nyelv mellé. Ez nagy szó szerintem, és előre is vetíti az irodalom jövőjét. A szövegek régóta küzdenek, konkurálnak a képekkel. Nádas tulajdonképpen fogalmakat próbált meg leírni, képeskönyvében az élet és a halál közötti utat próbálja ábrázolni a saját tapasztalatán keresztül, és a fotográfiát nagyon ügyesen beemelte, absztrakt fogalmi fotográfiává változtatta, ami teljesen kiemeli a fotográfiát az alkalmazott műfajból. Ugyanakkor Nádas meg is próbálja felemelni a fotográfiát erre a nem hétköznapi, metafizikus szintre, szép kísérletet tesz. Ebből a szempontból még Bartis Attila A csöndet úgy című új könyve érdekes, ami szintén hasonló dolgot visz véghez: a fotográfiát mint művészetet is körbejárja, tehát nemcsak egy önéletrajzírás helyett készít képeket az író, hanem magára a fotográfiára is rákérdez, hogy micsoda, mit ábrázol, tudom-e az Istent, a halált ábrázolni.