http://www.es.hu/?view=doc;26434
Az ÉS könyve júliusban - Herta Müller: Lélegzethinta. Fordította Nádori Lídia. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2010. 336 oldal, 2900 Ft
Eddig németül sem létezett a lélegzethinta, az Atemschaukel. És még legalább tucatnyi szó: meszesasszony, kőszénpálinka, éhségangyal, napfénymérgezés, krumpliember, bádogcsók, kenyeres bűntény, de a könyv elolvasása előtt a szívlapát is egészen mást jelentett, a láger is. Rejtélyes dolog a névadás. A fekete nyárfa nevű fa valójában fehér. Ám „ha valaki már állt fél éjszakán keresztül a feketére festett menny alatt az agyonlövetésre várva, azután véresre marta kezét a csákány, annak a fülében nem hazug a név."
1945 januárjában Romániából a Szovjetunióba deportáltak minden 17 és 45 év közötti németet. Pontos számadatok nincsenek, viszont tény, hogy Romániának félmillió német lakosa volt akkoriban. A férfiak a háborúban voltak, maradtak a nők és az ifjak. Ha valaki útközben elkallódott vagy meghalt, gyorsan begyűjtöttek helyette egy járókelőt, így került a bukaresti állomásról a lágerbe egy fiatal román nő, magas sarkú cipőben, rövidke bundában. Amikor a puszta mezőn, a vonatról leszállítottaknak egymás szomszédságában kell ürítkezniük, az megalázóbb annál is, mint amikor megvernek valakit. És azért is nehéz mesélni erről, mert mesélés közben kiderül, hogy egészen másképp volt minden. A mondatok csengése súlytalan. Szégyen az elmesélendő szégyen miatt, szégyen a hazugság miatt.
De miért kell elmesélni, ami történt? Miért érzi a könyv hőse, hogy mesélnie kell? Miért vásárolja meg a négy diktandófüzetet, miért kezdi el a feljegyzéseit? Mi kényszerítette a történet valóságos elszenvedőjét, a szebeni költőt, Oscar Pastiort, hogy részletesen elbeszélje Herta Müllernek a lágeréveket? És miért érezte Herta Müller, hogy mindenképpen meg kell írnia ezt a könyvet?
A könyvről született német kritikák egy része nehezményezi, hogy a regény nem közvetlen élményből táplálkozik. Az áttételességnek rója fel a túlzott költőiségét is. Ellenben a könyv végig erről a kárhoztatott áttételességről szól: mi módon keresi az elbeszélés a maga nyelvét. Kiss Noémi Magyar Narancs-beli kritikája védelmébe veszi a pellengérre állított megcsináltságot: „Herta Müller senkiéhez sem hasonlítható képekben és szóösszetételekben alkotja meg tehát saját poétikáját, egy olyan német »dialektust«, mely metaforikusan mindig ugyanazt, a perifériára szorult emberek kiszolgáltatottságát és egy kisebbség hazátlanságát beszéli el." A könyv utószavát író Dragomán György számára ugyancsak ez az alapvető kérdés: miként lehet megtalálni az emlékezet nyelvét. (A Nobel-díj bejelentése után az egyik rosszmájú kritikus terjedelmes listát állított össze a könyvben található, „nem német, pongyola, zavaros, sületlen" mondatokból.)
A magyar olvasó Kertész Imre regényeiből és esszéiből sokat tudhat az emlékezet nyelvéről. Mit is mond Kertész? Problematikus beszámolni saját tapasztalataimról, saját alapvető, meghatározó tapasztalataimról, énemet, sorsomat, végzetemet kifejező élményemről, azon a nyelven, amelynek általános beszélője, az a bizonyos „mi" tagadja ennek a tapasztalatnak a létezését, legalábbis elfordul tőle. A holokausztnak nincs nyelve, de ha volna, valószínűleg belepusztulnék. Nem bírnám ki azt a nyelvet, amelyen leírhatnám mindazt, ami megtörtént. Ha csupán az éhséget nevezném meg ennek a nyelvnek mélységes biztonságával, éhen halnék. Szerencsére a kollektivitás nyelve, az az általános mi, „a történelem alanya" megóv ettől. Jó tehát, hogy van, ám nem uralhatja totálisan a világot. Nem mesélhet el saját maga mindent.
