kiss noemi

Ez az írásmód pezsgetőn érzéki, ebben a könyvében a szó testi értelmében erotikus - nem sokat lehet szublimálni, mikor ikerbabákat táplál, cipel, nekik, a kis szenteknek fej az asszony, és kétóránként asszonyállattá változik át. A száj, a mell, a gyomor, az ülep, az angyaltalpacskák, melyek még nem fogtak talajt - mind relief-szerűen kidomborodnak ebben a csöppet sem zavartalanul triáluniós, hanem nagyon is drámai, zaklatott világban. Megelevenednek a testnedvek (lásd a Tej című kisprózát), és ebből humor is meg sírás is fakad. (Sírás, nevetés, holnap lesz a temetés - a gyerekmondóka szerint is.) Az ikeranya a koraszülött picinyekkel, nem túlzás, élet-halál mezsgyéjén billeg. Egyébként minden friss anya ismeri ezeket az izgalmakat és érzelmeket, metafizikai bombákat, az érzelmek széles skáláját az iszonyatos félelemtől és dühtől a boldogságig - csak épp az erről való beszéd általában megmarad a gratuláló képeslapok szintjén. Mert az anyák nem merik elmondani, a babalátogatók nem bírnák meghallgatni, az írók pedig nem tudják megírni.

Kiss Noémi meg tudta írni. Nála az a lényeg, hogy minden mondatban történik, történjék valami, néha erőltetetten, máskor azonban az élmény és a nyelv erejénél fogva. Kiss Noéminek izmos, expresszionista, szeszélyes stílusa van, nála a nyelv szinte rugdalózik. Ez a stiláris elevenség létesíti ezeket a minden emberfiát érintő témákat a magyar irodalomban - mert anyaságról és babaságról írni még nem írtak ilyen megrázón és játékos, könnyed őszinteséggel mifelénk. Igen, tabudöntögetőn - a női irodalomhoz hozzátartozik ez az (oly sokáig bedunsztolt) indulat, Kiss Noémi pedig merész írónő. Aki az életre szóló traumákat - hiszen ha nemzeni nem is, de szülni és születni traumatikus - sem kerüli meg, miközben szabad humorával, derűjével megáldva legtöbbnyire kikerüli a patetikus buktatókat.

Egy kritikusi problémám van a könyvvel: a spontaneitás, ami éltető ereje itt a stílusnak, nemritkán kirúg a hámból, s ez a fegyelmezettség, a kontrolláltság, a lírai logika kárára megy. Ilyenkor hetrefülesnek érződik az elbeszélő, hányavetinek vagy modorosnak az elbeszélés; konkrét nyelvi sutaságok, "nyelvbotlások" a nyomai ezeknek a féktelen ugrándozásoknak. Azonban ember legyen a talpán, aki mindig képes egyszerre spontán, ösztönös és többirányúan koncentrált, szenvedélyes és szigorú lenni. Magam 8:7 arányban mértem föl a nagyszerű/elég jó és a kicsit hibás novellák arányát. Legjobbnak pedig a legkegyetlenebb darabot találtam, a Dac címűt, mely az anya halálával játszik. "Hogy csinálták, anyám? Hogy jutottak át? Véreztek? Ordítottak? Nyögtek? Szorították a fogukat. Karmolták a függönyt? Halkan, csak úgy csináltak, mintha? Hányszor? Kinek, mért hazudtak?" Halál és születés összefordul, s ebből a néhány idézett sorból is látszódnak Kiss Noémi írásművészetének kritikus pontjai.

Az írónő gyakran borotvaélen táncol, pont ez teszi oly izgalmassá a prózáját. A Dacban bukkan fel a "biopapucs" szó, nem tudom, ez neologizmus-e vagy sem, de úgy vélem, Kiss Noémi biopapucsban járja a táncot, üdvösen nagy hangsúlyt helyez a biológiai, testi létezés mikroviharzásaira, amelyeket szemléltetni is képes, nem mással, a nyelv testével. Halálra táncoltatott lány? Ez egyszer a lány a megmondhatója, a női lét határhelyzeteiben. "Ki kéne tolnom a gyereket, de nem megy, elakadt, és ez nagyon fáj, nem is fáj, üt, ver, öl, túl van mindenen, hasít és csuklok tőle, folyik a takony az orromból, alul lassan szétrepedek. Ez a szerelem." Erre kiáltottam fel magamban, hogy: ez az!

Magvető, 2013, 103 oldal, 1990 Ft